Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
   nem hallott verseket ma, múzsák
      papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök -
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
   örök cseréjükért hálásak
      halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
   mi soha meg nem halt. Halálnak
      köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
   s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,
      így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
   s a régi forma új eszmének
      öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
   hadd dalljam rajt ma himnuszát én
      a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
   hullámtörés, lavina, láva
      s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
   légy könnyű, mint a hab s a felhő,
      mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
   törékeny bár, tengerre termett,
      hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
   százszínű, soha el nem kapcsolt
      kúsza kerek koszorúját fonják.