Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
   "Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
   Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
   Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
   Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
   A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
   Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
   Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
   "Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
   Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
   Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
   Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
   Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
   Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
   Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
   S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
   Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)