Fekszem kínos ágyon. Minden tagom össze-
Zsibbadoz fektemben, mintegy lekötözve.
Csak tompán sajog a fájdalom, nem éget;
Homlokomon érzek hideg veritéket.
Minden pehelyszál nyom, mint egy-egy kődarab,
Akadoz eremben a vér, s el-elmarad;
S míg legyez szárnyával borongó pillámon,
Körmével szorítja keblemet az álom.

Fekszem álmadozva. Ködös, hideg éjjel
Nehézkedik rajtam sírhalom terhével;
Messze fönn a szél zúg, hallom azt félébren,
Mintha fenteregnék mély folyó medrében.
Néha úgy is rémlik, hogy talán imetten
Látom a hömpölygő hullámot felettem;
Mint úszó fatörzshöz, a hullámhoz kapok:
S ölelő karombul eltűnnek a habok.

Most lelkem fölébred... egy álomból másba:
Fövenyből, iszapból tagjaim kiásva
Jutok zöld mezőre, mely fölött a kék ég
Verőfényes napja fölemelte székét.
Illatoz a pázsit, madárének hallik,
Könnyű lépteimtől még a fű se hajlik,
Lepke módon szállok virágról-virágra:
Kimagyarázhatlan keblem boldogsága!

Testem étherré vált. Repülni akarok,
Lebbenő szárnyaim e két könnyű karok,
S mint füttyös pacsirta, vígan, örömégve
Fúrom fel magamat a kékellő égbe;
Arcomat a tiszta szellő mosogatja,
Kitárva előttem a menny boltozatja,
Én kéjelgve nézem az elhagyott földet,
A hegyek redőit, a bolyhos erdőket.

Még egy perc... az égen elterül egy árnyék,
És én mintha vékony ködfelhőbe' járnék.
A tüzes nap fénye, melege kihalva!
Őt magát borítja felleg szürke hamva.
Minden arra mutat, hogy kitörni készül
A vihar, - szél támad, előköszöntésül;
Felleg felleget nyom, villámtűzben állok...
Csattan az ég... főm zúg... eltünnek az álmok

Én megsemmisülve fekszem. Nagysokára,
Sivárló pusztában, melynek nincs határa,
Melyen nincs egy fűszál, vagy egy élő féreg,
Egyedül, éjszaka eszméletre térek.
Soká nyugszom ottan; jól esik pihennem,
Eltünt álmaimat gondolóra vennem:
Mert csak álom volt az mind, istennek hála!
A vihar, a villám, mely engem talála.

Hallgatok, hallgatok csendes-andalogva,
Hallom, mintha lenn a föld szive dobogna,
Egy, kettő... számlálom valahányat dobban,
Mindig sűrüebben, mind közelebb s jobban.
Paripák nyihognak, hadsereg közelget:
Én kelnék az útból, de a föld nem enged;
Fehér lepedőmnek visszaránt a terhe:
Átmegy a nép rajtam: én fekszem leverve.

Mire föltekintek, a teljes hold képe
Nyájasan mosolyg le, ágyamnak elébe,
Vánkosom, mint tajték, szép fehéren dagad,
Hallok női, gyönge, suttogó szavakat.
Kinyújtom karomat... s egy pikkelyes, hideg
Kígyó tekerül rá, mely fülembe sziszeg;
Iszonyodva tépem e szörnyet lefelé,
Küszködöm, kiáltok... s fölébredek belé.

Istenem, istenem, mily jól esik ennyi
Gyötrő álom után végre fölserkenni!

Hosszu az éj, hosszu; messze még a holnap
A sötétbe néző szegény virrasztónak.
Összedúlt párnámon kínosan forgódom:
Nincs erőm alunni, pedig volna módom.
Csend van, és a csendben, tőlem jó-távoldad,
Egy kis óra élénk "pit-pat"-ozást folytat:
Úgy tetszik, szú őröl... s mintha félig asszú
Életfám gyökerén rágódnék az a szú!

Hánykódik az elmém hullámról hullámra.
Rajzol a képzelgés álmatlan pillámra:
Pillámat beírja mozgó képeivel,
S képeit a tarka életből szedi fel.
Ott van a bízalom, ez a dőre álom;
Ott ül a kaján hit egy törött nádszálon;
Ott van a reménység, s örök rettegéssel
Futja versenyét a kétségbeeséssel!

Látom a reménynek vékony szálán tartott
Villám tündöklésü damokleszi kardot,
Melynek átkos éle nyugatról s keletrül
Egy egész országon húzódik keresztül
S egy egész nemzetnek áldozati nyája,
Egy néptörzsök esik a bárdnak alája.
Elfordulok és a fölserkenést várom,
Míg meggyőződöm, hogy e rémkép... nem álom!

Vérpatakot látok, mindenfelé sokat,
Indúlok keresni fel a forrásokat,
Keresem, keresem rebegő szememmel,
És oh! megnyilt honfi szivekben lelem fel.
Fölkacagok búmban és dühömben sírok
Értetek, zsengéül elesett mártírok!
Szívem fáj. Erősen megtörlöm szememet:
Ébresztem magam, de nem lehet, nem lehet!

Oh zsenge mártírok, hazám vérvirága,
Korán sírba hulló nemes ifjusága,
Kikben egy-egy bölcs vész el s megannyi bajnok,
Kikben a jövendőt öli ádáz zsarnok:
Lesz-e, vajon, ennyi áldozatnak bére?
És derít-e hajnalt a nemzet egére,
Mely sebeitekből kiözönlik, a vér...?
Vagy apákat isten most a fiakban vér?!

Lesz-e nemzet, mely a győzödelmi helyen
Csontjaitok felett oszlopot emeljen,
Ahol majd az anyák, kik még jól ismertek,
Könnyel növesszenek egy virágos kertet;
Ahol a késő kor, e hálás tanitvány,
Emlékezettöket ünneppel ujitván,
Össze-összegyűljön: férfi, nő,... s a gyermek
Olvasni az oszlop betüin kezdjen meg?

Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?...
Vagy elszórnak majd az éjszaki vad szelek,
S idegen nép tombol hamvaitok felett?
Vagy nem lesz, aki egy könnyet ejtsen rátok:
Ősi hajlékában ég meg ősz apátok,
S kis testvéreitek, amint térdepelnek,
Martalékul jutnak a játszó fegyvernek?

Mert - jaj, amit látok! - széles e hazában
Dúl fajirtó fegyver, széltiben, hosszában;
Minden bűn az élet, a szívnek verése:
Százszoros halál egy élet büntetése!
Ott az égő falvak, rombadőlt lakások,
A mezetlen inség, a jajkiáltások,
A vadonba elszórt temetetlen testek,
Mikre éh keselyűk, hollók gyülekeztek!

Ott a hitszegő hit, ott a dölyfös ármány
Ámítnak, hazudnak, házrúl-házra járván;
Ott a bűn, ki rég eldobta az álarcot
S az igazság ellen nyiltan visel harcot.
Ott nem szent a tűzhely, sérthető a vendég,
Ott a férfi öl nőt és az erős gyengét...
Ah, szemem elképzik és lelkem legörnyed:
Nem bírja meg a szem, a lélek, e szörnyet.

Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!

De midőn a remény oly igen tünékeny,
A kétségbeesés az én reménységem:
E kettészakított oroszlán kebele
Szebb remények édes mézivel van tele.
Ama szent haragban, mely soha nem számit,
Midőn szórja méltó dühének villámit,
Haragodban bízom és hiszek, óh nemzet,
Hogy ellenid sirja a te sirod nem lesz.

Én hiszem, távol még az idő tenéked
Áldozni Szigetvárt s új Thermopylaeket;
Én hiszek, - gyalázat volna kételkednem -
Kelő nagyságodban és dicsőségedben,
Koszorúkat ide, veszteglő cserágat!
Hősök nemzedéke emelkedik ott:
Hol ily tűz az ifjú, s hol ily ifju a vén,
Nem lehet a nemzet, nem, élve-halott.

(1848)