Nemrég üdén, most fonnyadtan
Áll egy árva kis virág ott:
Ifju vagyok s már meguntam
Életem s e rossz világot.
Kis szobámban álmodozva
— Mint kit elhagyott a remény —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Más igazi boldogságban
Tölti el szép gyermekkorát,
Én pedig már elviseltem
A fájdalmak egész sorát.
Meddig tart még? — sokszor kérdem
— S mint kinek kő nyugszik szivén —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Más halandót vigasztalja
Az igazi baráti szó.
Mindenki elhagyott engem.
Még tán te is, Mindenható!
Sehol sincsen igaz nyugtom.
— Mint kinek átok van fején —
— Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Nem sokáig viselem már
Kínos éltem nehéz terhét.
Majd örömmel csókolom meg
A halál virága kelyhét;
Síromnál ha megjelentek,
Megálltok némán, szótalan,
Ne sírjatok, hisz tudjátok:
Itt nyugszik egy boldogtalan!