Mosogatás közben

   Mindannyian edények vagyunk, amelyek a víz színén táncolva, lebegve úsznak. Az élet terhei, a sors csapásai azt jelentik, hogy felülről víz áramlik belénk. Mindenkinek más az űrmértéke, más és más mennyiségű víz szükséges ahhoz, hogy edénye elsüllyedjen. Van, akinek meg sem kottya egy liter, van, aki ennyitől már alámerül.

   Amikor egy öngyilkos fölött ítéletet mondunk, mindig saját űrtartalmunkhoz viszonyítjuk azt a mennyiséget, amit ő kapott. Ráadásul csupán képzeletben töltjük bele a saját edényünkbe az általunk szintén elképzelt sors-mennyiséget. Mivel kívülről senkin nem látható ennek a lelki Űrmértéknek a nagysága, óvatosnak kell lennünk, miközben egymásba vizeket töltögetünk.